Az egyik legalapvetőbb emberi vágy a valahová tartozás. Olyan környezetben élni, ahol elfogadnak és szeretnek minket. Ez azonban gyakran átbillenhet arra az oldalra, ami már negatívvá és mérgezővé válik számunkra.
Vajon meddig egészséges a mások szeretete és elismerése iránti vágyunk? Vajon erősebb visszajelző, mint a saját magunk által nyújtott önszeretet és öngondoskodás?
Hiszek abban, hogy csak akkor tudunk adni (a párunknak, a gyermekünknek, a szeretteinknek, a barátainknak és a kollégáinknak is), ha van miből. Ha mi magunk első körben rendben vagyunk.
Egy olyan rendszerben, ahol folyton csak azt várjuk, hogy másoktól kapjunk (figyelmet, biztatást, önbizalmat, szeretetet, törődést), egy idő után felborul a körforgás, ha mi magunk semmit nem tudunk beletenni. Folyamatosan veszünk ki a "körből", de nem pótoljuk az elemeket, hogy a többiek is kivegyék a saját maguk részét. Egy idő után nem egy egészséges körforgás lesz, hanem egy kizsákmányoló rendszer. Akármennyire is csúnyán hangzik ez másoknak is fel fog tűnni és igyekeznek majd olyan közösséget kialakítani, ahol mindenki ugyan azt a folyamatot végzi. Beletesz és kivesz. Ettől lesz egy közösség egészséges, és ezért veti ki magából az "energiavámpírokat".
Figyeld meg, hogy a legtöbb félelmed oda vezethető vissza, hogy kirekesztetté válhatsz. Ha kilógsz a sorból majd kritizálni fognak, majd furán néznek rád, majd nem akarnak veled barátkozni. Ez pedig szépen bele is simít abba a téves képbe, hogy másoknak kell első sorban megfelelned, hogy megkapd az “adagod”. Mint egy függőség. Csak itt külső szeretettel és figyelemmel lövöd magad. Próbálsz te adni, hiszen tudod, hogy muszáj lenne, csak épp nincs miből.
De mégis hogyan tudod felépíteni a saját, belső erődet? Hogyan tudsz valóban szuperhőssé válni a saját szemedben? Mi a módja annak, hogy ne csak látszólag legyél része egy érzelmi közösségnek?
Amikor én rátaláltam erre a fura, ám nagyon egyszerű dologra, és első ízben megtapasztaltam, a függője lettem.
Nem magamtól találtam ki. Egyszerűen belesodródtam.
Olyan élethelyzetbe kerültem, amikor már elköltöztem otthonról, nem volt párkapcsolatom, és a baráti köröm sem volt épp közel hozzám. Egyedül vettem ki egy albérletet. Egyedül költöztem be, egyedül pakoltam az Ikeában a dobozokat a kocsiba. Egyedül cipeltem fel őket a lakásba, egyedül szerettem össze néhány bútort, és egyedül kezdtem el élni.
Teljesen új helyzet volt. Korábban sosem laktam egyedül. Akkor sem volt tervben. Egyszerűen csak sodródtam az árral, és a szembe jövő szituációkat próbáltam egyedül megoldani. Semmi jelentősége nem volt akkor annak, hogy képes vagyok egyedül összerakni egy Ikeás szekrényt, vagy hogy ha télen elmegy a fűtés, akkor mit tudok tenni. Megoldás! Csak ez volt a fejemben. Egyedül vagyok, nincs segítség, meg kell oldani. Nehogy azt hidd, hogy nagyívű gondolatok és csupa pozitív mentális cél vezérelt. Túl kellett élni.
Aztán a megoldáson túl ott voltak a programok is. Elmenni egy moziba. De kivel? Egyedül? Ne már. Tiszta ciki. Mit fognak gondolni rólam?
“Nézd milyen szánalmas, hogy egyedül jön moziba? Biztos annyira nyomi, hogy se barátja se pasija nincs, akivel eljöhetne.”
Vagy elmenni vacsorázni egyedül egy étterembe? Emlékszem, hogy kb 10 évvel ezelőtt, amikor láttam egy nőt, egy szálloda éttermében egyedül vacsorázni, kikérni egy pohár bort, és könyvet olvasni, akkor megdöbbentem. Először bennem is ott volt a gondolat, hogy “Szegény! Milyen szomorú látni, hogy egyedül van egy szállodában. Hogy egyedül vacsorázik.” De aztán jött egy másik érzés is. “Úristen, milyen bátor, hogy el mert jönni. Hogy nem lapátolja be a vacsorát és rohan a szobába elbújni, hanem látványosan élvezi a dolgot. Még olvasgat is.”
Aztán elkezdtem én is. Elmentem egyedül moziba. Egyedül egy étterembe, egyedül kávézni. Egyedül egy szállodába. És ezek adták meg azt, amit sokan abból a bizonyos körforgásból akarnak kivenni. Másoktól akarnak visszajelzésként megkapni.
Ez pedig nem volt más, mint a saját magamba vetett hit. Az a magabiztosság, büszkeség, és erő, amit senki nem tudott volna kívülről megadni. Az az érzés, hogy nincs a világon olyan esemény, amit ne tudnék egyedül megoldani. Szuperhőssé váltam a saját szememben, ezzel pedig egy életre kiléptem abból a fojtogató, frusztráló szorításból, amit úgy hívnak megfelelési kényszer.
Most pedig ismét itt ülök egy szállodában, kívülről duplán hátrányos helyzetben. Egyedül vagyok és ráadásul látványosan terhes is. Na jó, Mordi (a kutyám) velem van, de ez nem vagyok benne biztos, hogy nem ront tovább a kívülről egyébként is sajnálatra méltó helyzetemen.
Látom az emberek pillantásait, hallom a gondolataikat, hiszen én is úgy gondoltam. Én közben csendesen mosolygok. Élvezem, mert szuperhős vagyok. A saját magam hőse, az erő birtokosa, amitől senki nem tud megfosztani. Már nem félek attól, hogy nem fognak szeretni, hogy nem tartozom majd sehová, hiszen vevőből adóvá váltam.
Menj, és légy egyedül. Élvezd. Keresd meg a jó oldalát, és találj rá az erődre! Hidd el, a legnagyobb ajándékot adhatod magadnak.
