Amíg alkalmazott voltam, addig nem is találkoztam ezzel a fogalommal, hogy célkitűzés. Nálunk sosem célok voltak, hanem tervek, és elérendő teljesítmény. Így a hétköznapjaim során is inkább terveztem, mint célokat tűztem ki. 

3,5 éve azonban részese lettem egy csapatnak, ahol mindenki célokról, meg mérföldkövekről beszélt. Folyamatosan írkálták őket egy füzetbe, aztán terveztek, és cselekedtek. Majd újra írtak és terveztek és cselekedtek… egy ideig néztem, majd megállapítottam, hogy nem vagyok én olyan feledékeny, hogy le kelljen írni a céljaim, nekem csak csinálni kell. Hiszen pontosan tudom mit akarok, és azt is, hogy mikor. 

A fent említett csapattal együtt elindítottam az első, saját vállakozásom, és elkezdődött a munka. Igen ám, de én közben dolgoztam, egyetemre jártam, és lássuk be, nem voltam arra rászorulva, hogy ezt a - kezdetben hobbi - tevékenységet, úgy igazán komolyan vegyem. 

A mentorom persze elmondta, hogy itt folyamatos, napi munka szükséges ahhoz, hogy valaki valódi, nagy eredményt érjen el. Úgy éreztem, hogy ez rám nem annyira vonatkozik, hiszen tisztában voltam a képességeimmel. (Ezzel együtt a gyengeségeimmel is, csak azokról nem vettem tudomást.)

Mint eddig bármikor, kezdetben itt is nagy lelkesedéssel vágtam bele a dolgokba, és ahogy lenni szokott, nagyon gyorsan jött is az eredmény. Miért írom azt, hogy “ahogy lenni szokott”?

Azért mert minden egyes munkahely, vagy bármi amibe belevágok, az elején extrém jól megy. Gyors és kiemelkedő eredmények, majd jön a lejtő… elveszik az érdeklődés, és ezzel együtt elmarad a cselekvés is, amiből egyértelműen következik, hogy az eredmény is visszaesik. A vége pedig szinte forgatókönyv szerint mindig ugyan az: abbahagyom.

Régóta kerestem a megoldást, és folyamatosan fejlesztettem magam, mert rendkívül frusztrált az a tény, hogy soha semmit nem fejezek be úgy igazán. Mindent csak úgy abbahagyok érdeklődés hiánya miatt. 

Ahogy elkezdtem a vállakozást csinálni, szinte tökéletesen hoztam a papírformát. 2-3 hónap és a kezdeti sikerek után már nem volt kedvem csinálni. Ott már írkáltam én is. Jöttek a célok, visszaolvastam a régebbieket, elképzeltem, milyen lesz amikor majd megvalósul, de hiába. Kicsit sem motivált. Egyszerűen nem voltak olyanok, és nem voltak elérhető távolságba ahhoz, hogy bármilyen érzést kiváltson belőlem. Kényelmes volt az életem és nem éreztem a MOST feszítő nyomását.

Több dolgot is megfigyeltem magamon, miközben folyamatosan kísérleteztem, és elhoztam azt a két dolgot, ami nekem működött.

1. A negatív motiváció sokkal erősebben dolgozik, mint a pozitív.

Az első időszakban folyamatosan motivációs könyveket olvastam. Igyekeztem fejleszteni a gondolkodásmódom, és bármilyen módszert hajlandó voltam kipróbálni azért, hogy a kitartásomat és az önfegyelmemet megerősítsem. Tudtam, hogy ez lesz a kulcs. 

Elképzeltem, hogy ha nem változtatok semmit, akkor 1-2 év, majd 5 év, végül 10 év múlva hol fogok tartani. Milyen lesz az életem? Hogy fogok kinézni? Hol fogok élni? Mennyit fogok keresni? Mennyire leszek sikeres? Milyen emberek lesznek a környezetemben? Mit fogok tudni megadni a leendő gyermekemnek? Mennyit fogunk utazni? Mennyi időm lesz azokra a dolgokra amiket szeretek? 

Ez volt az első olyan pillanat, amikor éreztem, hogy megfogtam magam. Hogy végre jön az érzés, hogy igen, csináljam! Igen, vegyem a fáradtságot, hozzam meg az áldozatot és menjek előre, azért, hogy amiket leírtam NE következhessenek be. Nálam a negatív motiváció K.O.-val kiütötte a pozitívat. 

     2.  A rövid távú célok ereje és a lelkesedés.

A másik érdekes megfigyelésem a következő volt. Észrevettem, hogy egy-egy dologért rendkívüli módon tudtam lelkesedni. Ha valami belemászik a fejembe, akkor azt akarom. Azonnal, most rögtön. Addig megyek, amíg meg nem szerzem magamnak. Olyankor akkora erő van bennem, és olyan kitartás, ami más helyzetekben nem jellemző. Elkezdtem tehát ezeket az időszakokat “meglovagolni”. A saját érzelmi hullámomat használom a cél eléréséhez. Olyan ez mint a szörfözés.

Amikor jön a hullám, akkor már látod. Érzed, hogy mindjárt itt van és neked el kell kapni a pillanatot. Dobog a szíved, és koncentrálnod kell. Elkezdesz vadul evezni, hogy felvedd a víztömeg tempóját, majd megérkezik a pillanat. Ott van, érzed, hogy nincs mire várni. Vagy most cselekszel, vagy elveszíted a hullámodat. Döntés, cselekvés, és már fel is pattansz a deszkára. Stabilan állsz, és kihasználod azt az erőt, azt a lendületet, azt a sebességet, amit a hullám biztosít számodra. Egészen addig, amíg a végén eléred a partot, ahol megpihenhetsz.

Elővettem hát a rövid távú céljaimat. Voltak havi jutalmak, vagy a nehezebb időszakokban heti jutalmak is, és elengedtem a hosszú távú célokat. Tudtam, ha a rövid távúak most cselekvére ösztönöznek, akkor a hosszú távúak út közben automatikusan teljesülnek. 

Annyira instant világban élünk, hogy mindent most akarunk. A csapból is az folyik, hogy élj a mában. Élj a mostban. Akkor hogyan várhatjuk el, hogy a hosszú távú célok erőt és kitartást adjanak, ha a mostra “kell” koncentrálnunk? 

Mindenkinek más lesz az, ami működni fog, és lesznek olyanok is, akik nem küzdenek ezzel a kihívással. Mégis úgy éreztem, hogy ezt a két “eszközt” ideje megosztanom másokkal is. A mentoráltjaimmal való konzultációk során sokszor felmerül a téma, és tudom, hogy erre nem szoktunk a legbüszkébbek lenni, ezért nem is szívesen hozzuk nyilvánosságra. Segítséget pedig végképp nem merünk kérni. Használjátok tehát bátran, próbálgassátok, hogy nektek melyik válik be jobban, és ha bővebb infóra van szükségetek, akkor csatlakozzatok hozzám Facebookon.

https://www.facebook.com/hartaiclaudia